Klió 2001/3.

10. évfolyam

A zsidó nép a klasszikus ókorban

A szerzőpáros könyve a zsidó nép történetével foglalkozó ókorkutatási eredményeket összegzi az i. e. 586 és i. sz. 210 közötti események tömör, de annál markánsabb elemzésével, valamint annak bemutatására vállalkozik, hogy a nemzeti politika a vizsgált korszakban mennyire esett egybe a vallási tevékenységgel. A hellenizmus növekvő befolyását, illetve Izrael politikai önállóságra való törekvését a Palesztinában megjelenő különféle politikai, vallási és kulturális irányzatok ismertetésével mutatja be.

A judaizmus történetére nézve a legjelentősebb következményekkel járó eseményt, a hellenizmussal való találkozást a könyv két szembenálló irányzat, a konzervatív vallási körök és a kozmopolita, liberális politika közti feszültség érzékeltetésével vezeti be. A görögöknek a késő bronzkortól kezdődő palesztinai kapcsolatát, valamint a babiloni galutot (mely i. e. 586. Áv hó 9-én vette kezdetét), mint történelmi előzményt fontosnak tartják a szerzők, akik felhasználták a fellelhető primer forrásokat, valamint az általuk vizsgált térségre és témára vonatkozóan rendkívül értékes forrásanyagot közölnek. A téma hatalmas irodalmából a legteljesebb és a legújabb feldolgozásokra támaszkodnak, az elméleti kérdések tisztázásakor klasszikusnak számító művekre hivatkoznak. A zsidó társadalom kapcsolatában tapasztalható változások tendenciáinak elemzésekor a beilleszkedés hatására lejátszódó belső polarizálódást a demográfiai változások tendenciáinak értékelésével taglalják.

A hellenisztikus kultúra hatására (mely főként Nagy Sándor győzelmeinek nyomán öltött roppant méretet) bekövetkezett változások pontosabb értelmezése, valamint a fogalomhasználat megalapozása érdekében a könyv visszatekint a korábbi évszázadok főbb tendenciáira. Pontosabban arra, hogy az első évezred folyamán a görögök kiáramlása fokozatosan erősödött és a perzsa uralom alatt is folytatódott. A görög nyelv, a műveltség, valamint intézményeik (gümnaszionok, iskolák stb.) nemcsak a diaszpórában, hanem Palesztinában is elterjedtek.

A szerzők azokon a Jeruzsálemben vagy a diaszpórában született műveken keresztül mutatják be a zsidó népet megosztó különféle ideológiai vagy vallási irányzatokat, melyek Nagy Sándor hódításától (i. e. 332) Palesztina római tartománnyá válásáig létrejöttek. Utalnak a korszellem (atmosphere of the age) erejére, mely olyan átütő erejű volt, hogy a hellenisztikus eszméket bíráló és elutasító művek szövegein is megtalálhatók.

A görög filozófia hatását a korszak egyik legeredetibb vallási alkotásának tartott Bölcsesség (hokmá) megszemélyesítésével is érzékelteti, melyet mint a isteni kinyilatkoztatás közvetítőjét tisztelték, és a legfőbb tekintély rangjára emelték.

A judaizmus arculatát alapvetően változtatta meg az a válság, mely a Bölcsesség eltérő, egymásnak ellentmondó értelmezése körül az egyes bölcseleti iskolák között robbant ki, mély válságot hagyva maga után. Legrészletesebben a könyv a hokmá előzményeiként megemlített irányzatok közül is azokat emeli ki, amelyek nem más istenségek (pl. Izisz, Astarte) kultuszában, hanem a görög hatásokat is megelőző, sémi párhuzamokat felmutató hermetikus írásokban jelennek meg (pl. Ahikar Bölcsessége). A hagyományos istenigazolást, mely szerint a bölcsesség Isten kizárólagos ajándéka népének, Izraelnek, a görögbarát, hitüket elhagyó zsidó libertinusok cáfolják, akik szerint a bölcsesség vallástól függetlenül elérhető az ember számára.

Ben Szirah, akit Szirah fiának vagy Ekklésziasztikosznak is neveznek, a gyötrő válságból kivezető utat az “idegen nemzetektől” való megszabadulásban látja, illetve nála az isteni és megszemélyesített lényeg (Szophia), valamint a Bölcsesség a Tórával azonos. A Jeruzsálemben eluralkodott, kozmopolita zsidók között uralkodóvá lett görög filozófiát elutasítja, valamint bírálja azt a véleményt, mely szerint Isten közömbös az emberek sorsa iránt.

A görögpártiak, akik a biblikus judaizmust a korszak szinkretista vallásaihoz akarták hasonlóvá tenni, szinte törvényszerűen ütköztek össze a hellenizmussal, mely tetőfokát az i. e. 175–164 között uralkodó IV. Antiokhosz Epiphanesz alatt érte el. A Tobias és Oniad nevével fémjelzett két párt között kirobbanó ellentét erőszakhoz vezetett, melyet az i. e. 167-ben kiadott uralkodói rendelet még fokozott, miszerint kötelezte a zsidókat a pogányok isteneinek emelt oltárok előtti áldozatra, valamint megtiltotta a Szombatot, eltörölte a hagyományos ünnepeket, halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a bibliai könyvek birtoklását és a körülmetélést. A jeruzsálemi templomot pedig Zeusz Olümpiosz szentélyévé tette, akit szinkretista alapon a föníciai Baállal azonosított.

Az izraeliták, akik a vallási szinkretizmus kísértésével, veszélyével már nem most találkoztak először, elkeseredetten harcoltak a görög és római írókkal is, akik Jahvet Zeuszhoz hasonlították. A zsidó nép vallására és történelmére nézve meghatározó jelentőségű évszázad volt a IV. Antiokhosz Epiphanesz és a Pompeius uralkodása közt eltelt időszak. A korszak vallási alkotásai sajátos történelemszemléletbe illesztve átalakultak, majd apokaliptikus történelemfelfogásba torkolltak. A Hasmoneusok családjából származó pap, Mattathias (Matitja), majd pedig egyik fia, Judás Makkabeus által vezetett harc után néhány évvel visszaállították a kultuszt, és elfoglalták a jeruzsálemi Templomot, már a zélóták egy csoportjának, a haszidoknak (hászidim jámborok) a támogatását is elnyerve. Ők, akik a törvény abszolút tiszteletét, valamint a bűnbánat sürgősségét hangsúlyozták, ennek az apokaliptikus történelemszemléletnek köszönhetően, a kortárs eseményeket évszázadokkal korábbi próféciák köntösébe burkolva jelenítették meg, ami kétségtelenül segített elviselni a jelen megpróbáltatásait. Az a mitológiai képanyag, melynek alkalmazása a hitsorsosok bátorításául és erősítéséül szolgált, határozott céllal mutatta be az egykori katonai birodalmakat elpusztító katasztrófák sorozatát is. Az újbabiloni királyság, a médek, a perzsák, valamint Nagy Sándor birodalma a hanyatlás egyre gyorsuló folyamatát jelzik. Különösen IV. Antiokhosz Epiphanesz uralma, akinek intézkedései, illetve törvényalkotása a hagyományok őrzőinek szemében szentséggyalázás volt (pl. nevet akart adni egy, a pogányok számára lényegében névtelen istennek). A makkabeusok győzelme, melynek karizmatikus alakja Judás Makkabeus volt, meglepő módon, először a zsidó történelemben az egyetemes történelem általuk egységes felfogását is kifejezi: azok az események, amelyek az egységes történelmet alkotják, már nem a kozmikus ciklus örök ritmusának függvényei, hanem Isten tervei szerint alakulnak.

A könyv dominánsan emeli ki, hogy a zsidó apokaliptikának ez az eleme más hagyományokban teljesen ismeretlen. Izrael politikai győzelme a történelem befejeződését is sietteti, ugyanis Isten terve, melyben a zsidó nép központi szerepet kapott, egy erre felállított terv szerint halad. Saját koruk eszkhatologikus jelentésének megfejtését az egyetemes történelem egységes felfogása tette lehetővé.

A könyv megemlíti a zsidó történelem egyetlen erőszakos hittérítését, amikor I. Jochanan Hyrkanos legyőzte és meghódította az edomitákat, kötelezve őket a zsidó vallás kényszerű felvételére.

A makkabeus királyok hódításai megváltoztatták Erec Jiszrael egész életmódját, az ország területével párhuzamosan növekedett a lakosság létszáma is. A gazdasági helyzet megszilárdult, fejlődött az ipar is. Palesztina fél évezred tespedése után bekapcsolódott a világgazdaság vérkeringésébe. A fejlődő gazdasági élet, valamint a politikai önállóság az ország társadalmi szerkezetét is megváltoztatta. A hivatali és katonai nemesség mellett megjelent a pénzarisztokrácia, a vagyonos kereskedők, nagybirtokosok rétege. Az a hellenisztikus szellem, amely ellen a makkabeus hősök két generációval korábban még harcoltak, most a hasmoneus királyok udvarában talajra talált, de úgy, hogy a görög szellem most már erős zsidó nemzeti érzéssel párosult. Judás Makkabeust mint szellemi ősüket tisztelték, aki a legnemesebb célokért küzdött: hitéért és népéért, a gondolat és lelkiismeret szabadságáért, egy kis nép jogaiért.

Az állam szervezete az elmúlt évszázadok hagyományai alapján épült ki. A király, aki egy személyben viselte a főpapi méltóságot is, vallási és világi vezetője volt népének. Az egykori nagy-gyülekezet szerepét, mely törvényeket hozott és létfontosságú ügyekben döntött, a 70 tagú szinhedrion vette át, mely testület az ország demokratikus fejlődésének az eszközévé vált.

A könyv részletesen ismerteti a kialakulóban lévő szellemi csoportosulásokat, melyek később politikai párttá szerveződtek. A különböző felfogások állandó vitája élénk szellemi életet idézett elő, melyből a Tóra magyarázatán túl, önálló, történelmi érzékről tanúskodó alkotások is születtek (Makkabeusok könyvei, Jubileumok könyve, Henoch könyve, Judith történelmi novellája). Az irodalom felvirágzásán túl az építészet is fellendült. Az udvari körökből és a papságból kerültek ki a szadduceusok, akik önmagukat az egykori főpaptól, Cádoktól eredeztették. Mivel már származásuknál fogva arisztokraták voltak, mindenfajta újítást elvetettek, s mivel az újítások a Tóra magyarázatának keretében jelentkeztek, ragaszkodtak annak szó szerinti értelmezéséhez. Mivel a társadalmi és vallási életben is csak annak a gondolatnak volt létjogosultsága, amelyet megtaláltak a Tórában, ezért annak mindenfajta szabadabb értelmezése ellen tiltakoztak, megakadályozva ezzel a szabad fejlődést is.

Velük ellentétben a szabad fejlődés jogát a farizeusok képviselték. Ennek a pártnak a képviselői a szóférok, írástudók köréből kerültek ki, és demokratikus elveket képviseltek. Sokat foglalkoztak az emberi élet nagy kérdéseivel, tóramagyarázatuk során mindazt, amit szépnek és helyesnek tartottak, igyekeztek abban megtalálni. A vallási szertartásoknak igen nagy jelentőséget tulajdonítottak.

A harmadik párt, mely mindezeket a vitákat feleslegesnek tartotta, az esszénusok csoportja volt, akik a bűn és a társadalmi bajok forrását a világi érdekek szolgálatában, illetve a vagyonkeresésben látta. Ezért a társadalomból kivonulva, zárt közösségben éltek.

A pártharcok során a társadalom megoszlott, Alexander Jannaj uralma alatt már véres felkelésekre is sor került, melynek az vetett véget, hogy özvegye, Salome Alexandra (i. e. 76–67) a közvélemény nyomására átadta a hatalmat a farizeusoknak. A könyv rámutat arra, hogy a történelmi események okozta szenvedések vallásos értékelése nemcsak a zsidó kultúrkörben van jelen, átveszi ezt később az ókori kereszténység is. A judaizmusban jelentkező apokaliptikus látomások nem a történelem nyomása előli menekvésről tanúskodnak, de nem is biztatnak alaptalan optimizmusra.

Megjelenik egy új szellemi jelenség, a szinkretizmus táplálta vallási kreativitás, mely elárulja, hogy az apokaliptika, mint a zsidó gondolkodás egyik irányzata, mennyi hellenisztikus és keleti eszmét olvasztott magába. A judaizmus jövendő irányultságát, illetve struktúráit, melyek végül megszilárdították a Törvény ontológiáját, az Izrael elleni szentségtörő támadás, valamint a makkabeusok győzelmes felkelése határozta meg. A Tórát, mint abszolút valóságot az élet forrásaként jelölte meg, valamint a Teremtés mintapéldájává tette. A nemzeti önazonosság-tudat védelmében egyfelől a Törvény játszotta a meghatározó szerepet, másfelől megakadályozta, hogy az egyetemes küldetéstudata egy népszerű nacionalista mozgalom oldalán fejlődhessen ki.

A könyv fokozatosan mutatja be, hogy a Tóra rögzülése, a viták során kikristályosodott törvénytisztelet hogyan sorvasztotta el fokozatosan az apokaliptikus irodalmat, átadva helyét a zsidó misztikának. A “választott nép” fogalma, ami köré egyfajta teológia is felépült, már nem egyfajta nacionalizmussal esett egybe, hanem a zsidó nép történeti folytonossága mint Isten akarata által megszentelt történeti realitás jelentkezett.

A világpolitikában végbemenő jelentős változások következtében, pontosabban annak a római politikának a megjelenésével, miszerint a Közel-Kelet kisállamaival stratégiai szempontból le kell számolni, Róma ürügyet keresett arra, hogy a zsidó ügyekbe beavatkozhasson. Így jelentek meg Erec Jiszraelben az első légiók, akik Pompeius vezetésével i. e. 63-ban, háromhavi ostrom után elfoglalták Jeruzsálemet. A zsidó nép elsődleges kötelességének érezte, hogy önazonosságát érintetlenül őrizze továbbra is, s ez abban is megmutatkozott, hogy a szentély papjai a városszerte dúló harcok közepette is áldozati szertartásokat végeztek.

Figyelemreméltó módon, apró részletekre kiterjedően fejti ki a könyv, miért viselte a zsidó nép nehezebben a római megszállást, mint a környező kisállamok. Ők az uralkodó néppel egyenrangúnak, de tőlük idegen kultúrával rendelkezőnek érezték magukat.

A judaizmusra nézve fontos következményekkel járt, hogy a kettészakított ország déli részében, Judeában, Jabne városában Vespasianus engedélyével Jóhánán ben Zakkai rabbi iskolát alapított. Nemzettudatuk megőrzésében döntő volt az a hit, hogy amíg a Tórát tanulmányozzák, Izrael népe, ha katonailag szétzúzzák is, nem veszhet el. A Bar Kochba által a rómaiak ellen indított második háború i. sz. 135-ben, mely katonailag teljes vereséggel végződött, végveszélybe sodorta a zsidó nép vallási identitását, létezését is. A múlthoz kapcsolódó folyamatosságot az Írás tanulmányozásával és a rituális tisztaságra vonatkozó előírásokkal biztosították. Ebben az időszakban dolgozták ki a szabálykövető judaizmus alapvető struktúráit, melyek újításként arra törekedtek, hogy a zarándoklatokat és a Templomban bemutatott áldozatokat a Törvény tanulmányozásával, valamint olyan vallásos cselekedetekkel helyettesítsék, amiket a világ bármely pontján lévő zsinagógákban el lehet végezni.

A könyv részletesen ismerteti a szájhagyományok alapján fennmaradt és rendszerezett jogi precedenseket, illetve a törvénymagyarázatok gyűjteményét is. A földműveléssel kapcsolatos törvények (Zeráim), az ünnepek törvényei (Móéd), a házassági jog, nők (Násim), a polgári és büntetőjogi törvények, illetve károk (Nezikin), a szentségek (Kadásim), valamint a rituális tisztaság (Teharóth) szabályai egy kialakult, alapjaiban rendszerezett társadalom képét nyújtják.

John Haralson & Sara Mandell: The Jewish People in Classical Antiquity. From Alexander to Bar Kochba (A zsidó nép a klasszikus ókorban: Nagy Sándortól Bar Kochbáig). Louisville, Westminster John Knox Press, 1998. 246 o.

Csukás Judit